Visszatérés

Ez a mai post sokat váratott magára és ennek meg volt, meg van az oka. Az utolsó bejegyzésemből már sejthettétek hogy az életem egy olyan szakaszában volt amit nem feltétlenül szerettem volna itt megosztani és emellett másról sem volt kedvem írni valahogy nem éreztem volna jónak. De most itt vagyok és elmesélem mi is történt az elmúlt pár hétben.

Sajnálatos módon a párom édesapukája hosszú betegség és küzdelem után április 5.-én itt hagyott minket.

Az életünk egy pillanatra megállt aztán a világ úgy rohant el mellettünk mintha semmi sem történ volna. Én pedig igyekeztem helytállni ebben a helyzetben ami nem volt könnyű, hiszen ember vagyok egy érzékeny ember mégis a könnyeimet visszafojtva próbáltam támaszt nyújtani a páromnak és a családjának. Erősnek lenni... ez volt a legnehezebb, az első éjszaka én semmit sem aludtam, mert ahányszor elszenderedtem felriadtam, nem tudtam hol vagyok és folyton ki akartam menni Balázs szobájából hogy megbizonyosodjak hogy ez csak egy rossz álom volt. Aztán eljött a reggel és az egész olyan furcsa és igazságtalan volt, előző hetekben folyton esett és akkor reggel pedig a nap szinte ragyogott és a madarak csiripeltek és én olyan mérges voltam, hülyeség de tényleg, mérges voltam hogy hogy lehet ilyen gyönyörű idő ezen a napon, egyszerűen nem értettem. A napok gyorsan teltek rengeteg dolgunk volt ruhákat kellett vásárolnunk, a temetés intézni és egyebek, ez legalább lefoglalt mindenkit. A temetés egy héttel később volt és ha lehet ilyet mondani akkor nagyon szép volt, olyan sok ember jött el, hogy már alig fértek, rengetegen szerették őt és Balázsékat. 

Azóta ha létezik ilyen a napok még gyorsabban telnek, Balázs és mindenki visszament dolgozni, legalább ez eltereli a gondolataikat, na meg aztán itt vagyok én is, igyekszem felvidítani őket, és persze igyekszünk mind csak a jó dolgokra emlékezni, szerencsékre ebből is akad bőven, sok-sok boldog és mókás pillanat ugyanis nagy móka mester volt az apukája Balázsnak, sokat ugrattuk őt mi együtt egy-egy családi ebédnél, szerettem vele viccelődni :) És próbálunk mindannyian úgy emlékezni rá ahogyan a legjobban szerettük! Én sokáig gondolkoztam mi is a legkedvesebb emlékem róla aztán egy éjszaka egyszerűen bevillant.
Az első találkozás. Balázst én hamar bedobtam a mély vízbe egyik délután egyszerűen hazavittem, hisz tudtam az én szüleimmel nem lesz para, mert anyukám olyan mint egy 20 éves csitri :) aztán ennek bosszújaként ő körülbelül a rá következő héten engem vitt haza egy délután :P Az anyukáját már ismertem, mivel a testvérem óvónénije volt, meg jó párszor láttam is a városban, de az apukájával még nem találkoztam addig és nagyon be voltam tojva :D mert igen én egy olyan lány vagyok aki bár titkolja néha ;) de ad mások véleményére. De eljött a délután és nem volt menekvésem, Balázs már a buszmegállóba kijött elém nehogy megszökjek :) elmentünk hozzájuk, ő felvágtatott előttem, beléptünk a házba és teljes csönd, üresnek tűnt a lakás, aztán egyszer csak egy magas ember lépett ki a konyhából, fakanállal a kezében és nagy mosollyal az arcán és nekem azonnal elszállt az összes félelmem, meg aztán a nevetés kerülgetett a jelenettől ami olyan volt mintha az Indul a bakterházban lennénk :) ha jól emlékszem slambucot főzött, amit utána egyenesen imádtam ha ő csinálta, mert isteni volt :P

Én leginkább ezt az emléket idézem fel valahányszor csak hiányzik, vagy ha meglátom az üres székét Balázséknál, mert én így emlékszem rá a legszívesebben, mosolygósan ereje teljében.

Ezen kívül mást nem tehetünk mint hogy az idő múlására bízzuk a sebeinket, mert lehet hogy közhely de igaz hogy más nem gyógyíthat meg minket csak az idő, hisz semmi más nem pótolhatja őt nekünk!