....

"Valami mást is tanultam. Azt, hogy ahogy öregszem, elveszítek olyan dolgokat, amiket sajnálok. Például... a tejfogaimat, amelyek idővel helyet adnak a vasfogaknak. De ennél fontosabb dolgok is elvesznek..., Barátok. És csak reménykedhetünk, hogy a hamis barátok vesznek el, akikről kiderült, nem igaziak. Ha szerencsém van, az igazi barátaim megmaradnak, azok, akik mindig is mellettem álltak..., pedig nem mindig hittem.,,

 

 

 

Történt egy-két dolog ami elmaradt az eddigi beszámolóimból.... Mindenki aki ismer engem tudja rólam az egyetlen nagyon jellegzetes ismertető jelemet, ami nem más mint, hogy állandóan beszélek... mindig, mindenről, bárkivel. De talán sokan nem tudják, hogy az igazán  fontos dolgokat, magamban tartom és nem beszélek róla senkinek, még akár a közeli hozzátartozóimnak se. Furcsa kettősség ez tudom, de így alakult, talán csak azért mert úgy érzem, ha sokszor kimondanám azt amit igazán érzek vagy bánt olyan tekintetetekkel kellene szembe néznem amivel nem birkóznék meg, vagy csak egyszerűen így védem magam, inkább hagyom hogy mindenki azt higgye el amit lát, sokaknak talán csak üresfejű liba vagyok emiatt, de ez abszolút nem zavar.
A lényeg hogy, folytak itt a nagy "boldogságom" hátterébe olyan dolgok amik egy ideig nagyon lesújtottak. Nyíltan nem szeretnék erről írni, mivel ez a blog nyilvános és mivel nem csak én vagyok érintett ebben a dologban, de én nem vagyok olyan aki fűnek fának a másikat pocskondiázza, egyszerűen csak szeretnék most megosztani veletek néhány érzést, mert úgy érzem ha ezeket leírom akkor végleg lezárhatom és magam mögött hagyhatom ami volt. Előre is elnézést attól akinek zavaros ez az egész.

Igazából szerintem a fenti idézet mindent lefed. Véget ért egy hosszú szakasz az életemből, ami miatt csalódott voltam, és úgy éreztem az elmúlt időszakban talán vak voltam? vagy végig ámítottam magam, mert a külvilág felé minden olyan jól mutatott és én is elhittem, hogy minden rendben, pedig valahol legbelül mind érezzük azt ami a valóság, talán én is éreztem csak egyszerűen a könnyebb utat választottam, hagytam magam sodródni az árral. Pedig nem kellett volna, ki kellett volna nyitnom a számat és nem mindent magamra vállalni, én mindig előbb magamban keresem a hibát és ha valami nem sikerül 10 esetből 8 szor el is fogadom hogy a hiba bennem van, még akkor is ha nem így van. De minden ember életében eljön az a pont úgy hiszem, amikor ennek véget kell vetni. Nem akartam többé az a fél lenni aki mindig mindent eltűr és csendben marad, csak hogy elkerülje a konfliktust. Nem kis fájdalom árán történt ez és a legnagyobb érzelmi zűrzavart a lelkemben az okozta/okozza, hogy hogy lehet az, hogy egy olyan ember aki szinte egész életemben ismert úgy gondolja, hogy egy önző szemét dög vagyok, míg egy másik aki alig ismer egy hónapja olyat ír nekem, hogy különleges vagyok és örömet okoz neki, hogy megismert engem. És itt még nem is a személyük a lényeg, hanem az emberi gondolkodásmódot nem értem mögötte, hogy lehet ez...? ennyire különböző legyen és ennyire fordított? nem? hisz pont hogy logika szerint az idő arányában fordítva kéne lennie ezeknek a dolgoknak! Nem így van.
Nekem pedig nincs mit tennem el kell ezt fogadnom, és csak abba tudok kapaszkodni, hogy vannak itt olyan emberek akik talán nem gondolják azt, hogy én vagyok az utolsó ember a földön akivel egy levegőt szeretnének szívni. Csak ebben reménykedhetem, hogy vannak akik őszintén szeretnek és fognak is ezután és hogy tudják hogy számíthatnak rám. És hogy ebben a hiszemben végre elhiggyem magam is, hogy nem vagyok rászorulva olyanra amely nem igaz, csak azért mert bemesélem magamnak, hogy senki más nem bökdösne még egy bottal sem ha egyedül maradnék.
Nem egyik napról a másikra történt ez, így mára elértem azt a szintet, hogy már nem kell sírnom ha erre gondolok, mert belefáradtam a játékba, meg hogy magamat ostorozzam, néha még összeszorul a gyomrom ha valaki szóba hozza, mivel én nem mondtam el ezt anyáékon kívül senkinek, más nem tudhatja, hogy ha erről kérdez akkor nekem nehezemre esik válaszolni, de én diplomatikus módon kitérek a válaszút elöl, és nem szitkozódok, nem tartozik másra és bármi is volt nem az én jogom másoknak valós vagy akár valótlan képet festeni az emberekről.

Nekem csak ennyi kellett, hogy egy kicsit kiírhassam magamból mindazt ami bántott, még ha csak rövidített változatban is, remélem nem vettem el senki kedvét, hogy továbbra is ide látogasson hozzám, ritkán írok ennyire személyes dolgokról, de most úgy éreztem kell, mert ez is hozzám tartozik.